Most, amikor azt fontolgatom, hogy írok erről a témáról, örömmel konstatáltam, hogy máris bekúszott a gondolat, hogy: Ezt most tényleg meg kell csinálnom? Tényleg írnom kell erről? Tényleg ez a csinálandóm most? Valószínűleg azért is merült fel ez a kételykör, mert én is, mint talán Te és sokan mások, gyakran búgócsigaként pörgök, és csinálom, ami a kezem ügyébe akad: súrolószivacstól az utolsó olvasatlan emailig, vágódeszkától a jógamatracig változatos eszközök segítségével “alkotok”. 

És azt vettem észre, hogy sokszor tudatosan meg kell állnom és meg kell kérdeznem magamtól, hogy az éppen szembejövő “csinálandóra” ténylegesen szükség van-e. Talán nem lepek meg senkit, ha a válaszom sokszor az, hogy nem, vagy legalábbis nem akkor és nem annyiszor. Azért trükkös ez a kérdéskör, mert szintén saját tapasztalat az, hogy én is halogatok dolgokat, elsősorban olyan dolgokat, amik potenciálisan veszélyes, kétesélyes, kudarcos kimenetellel járhatnak. Amit valaki megítélhet, ami valami nem sikerülhet (úgy, ahogy megálmodtam), vagy ami esetlegesen túl sok szöszmötöléssel jár. (Na, és igen, ha már itt vagyunk, azt hiszem, a tudattalanom is “tudja”, hogy egy ilyen blogbejegyzés megírása is tartogathat némi veszélyt, hiszen kiteszem magam, kiteszem a gondolataimat a kirakatba, és lehet majd róla véleményt formálni, megítélni, elítélni, vagy akár elismerni.) 

Na, de amiért ezt az egészet itt most szóba hoztam, az a sokakat érintő saját dilemmám, nevezeten az, hogy…

Mikor van ideje a “csinálásnak”, és mikor a “nem-csinálásnak”?

Nyilvánvalóan nincsen egyetlen univerzális válasz erre a kérdésre, még ha néha nagyon is jól esne (nekem is), ha valaki megmondaná a tutit.

Egy biztos: a nyugati kultúrában sokkal nagyobb érték a “csinálás”, mint a “nem-csinálás”. Alapvetően a társadalmunk szinte kizárólag a csinálást díjazza. 

És ezzel egy időben a nem-csinálást gyakran elítéli. Azt, amikor nem vagy produktív. Amikor nem hozod a számokat. Amikor nem generálod az összehajtott zoknikat. Az elmosogatott edényeket. A szépen kivitelezett ászanákat. Az ismerősöknek-barátoknak tett szívességeket. A bankszámlaegyenleged végén növekedő nullák számáról pedig már inkább nem is beszélek. 

És ez a nem-csinálás sok minden lehet. Például annyi csak, hogy nézel ki a fejedből… az ablakon. Hogy nézed a macskádat, ahogy alszik. A párodat, ahogy felveszi a zokniját. Érzed, ahogy tágul és szűkül a tüdőd. Hogy úgy igazán hallasz, meghallasz egy zenét. Vagy akár hogy tudatosul benned az utolsó sejtedig az, hogy élsz.

Keleti (és több déli) kultúrákban azonban volt és nagyon sok helyen még mindig van helye a nem-csinálásnak. A yin-yang szimbólum például ennek a nagyon is kézzelfogható leképezése. Az éjszaka pont annyi, mint a nappal. 

A csinálás pont annyi, mint a befogadás. Az alkotás annyi, mint a szemlélődés. 

Bár távol-keleti országban nem éltem, van pár hónapnyi élettapasztalatom Athénban, és bizton állíthatom, hogy a görögök megengedőbbek magukkal szemben, mint mi: több pihenőidőt adnak maguknak a nap folyamán, amikor töltődhetnek, csak úgy létezhetnek. És ez egyébként sok esetben azt is jelenti, hogy tovább is dolgoznak a nap során. Mert igen, azt hiszem, irreális elvárás magunk felé az, hogy reggel 7-kor, 8-kor, 9-kor benyomjuk magunkon az ON gombot, aztán egyszer majd este 6 magasságában jöhet az OFF gomb is.

És itt tényleg nem a semmittevést vagy a halogatást szeretném népszerűsíteni, hiszen egyértelmű: a “nem-csinálás” irányába is el lehet billenni (például depresszív időszakok esetén). Egyszerűen azt gondolom, hogy fontos lehet néha megállni, és feltenni magunknak a fentebbi vastagozott kérdést arról, hogy mikor melyiknek van itt az ideje, hogy valóban akkor és ott van helye annak a teendőnek.. és hogy 

biztosan ezer dolgot kell elintéznünk egyetlen nap? 

Olyan, mintha nemcsak fogyasztói társadalomban élnénk, hanem egy “csinálói társadalomban” is. Lehetünk mi magunk, belső indíttatásból is “csinálás-függők”, és igen, sajnos külső elvárás miatt is rá vagyunk kényszerülve erre a működésmódra például a munkahelyünkön vagy akár családi vonatkozásban. Nagyon nehéz ezekkel az elvárásokkal szemben menni.

És ha már kérdések: érdemes lehet azon is elgondolkodni, hogy te vajon melyik irányba vagy eltolódva: az állandó csinálás vagy az állandó nem-csinálás irányába? 

Mert ha az előbbi, akkor a jó hír az, hogy tehetsz ellene… és tehetsz magadért. Tehetsz azért, hogy ne csak az eredményeid, a csinálásaid határozzanak meg Téged, hogy ne pusztán egy “human doing” legyél az életed hátralévő részében, hanem ahogy az angol nyelv szépen kifejezi: lehetsz “human being” is.